Erika és Gábor története egészen rendhagyó esküvőként maradt meg az emlékezetemben, mert az ő személyes útjuk a közös IGEN-ig, egy teljes regényt megtölthetne. Első találkozásuktól számítva 23 év telt el az esküvőig, ami gyakorlatilag egy fél élet. Van, aki ennyit még házasságban sem tölt el senkivel, ők pedig házasság nélkül is résztvevői voltak egymás életének, még akkor is, ha mint minden emberi életút, bizonyára ez is tele volt rögösebb és reménytelenséget keltő időszakokkal. Kapcsolatuk részleteit természetesen nem ezen a blogon fogom kitárgyalni, de beszéljen helyettem az egykori menyasszony, Erika, aki ma már, feltétlenül és számomra kérdés nélkül valóban boldog feleség. Ismerjétek meg az ő történetét.
GW: Az, hogy ennyire sokat vártatok az esküvővel, azt jelenti, hogy hiszel az egyetlen, nagy, igazi és az elköteleződés pillanatától örökké tartó szerelemben?
E: (mosolyog) Lehet, hogy furcsa lesz, amit most mondok, de az Örökké, számomra megfoghatatlan dolog. Az egész életemet úgy éltem, hogy az ""örökké, nincs és nem létezik, a dolgok mindig és minden körülmények között változnak. Persze nagyon szeretném, ha minden, ami most nekünk adatik, a mi kettősünknek, mostantól örökké így létezhetne, de jelenleg attól is nagyon boldog vagyok, hogy egyáltalán vagyunk. Együtt.
GW: Ilyen hosszú idő után meglepetésként ért, hogy a párod eljegyzett?
E: Valójában igen. Még előtte, egy-két évvel számítottam rá. Nekünk fontos a világ felfedezése, ezért elég sokat utazunk együtt, és néhány éve még azt gondoltam, hogy valamelyik utazásunkon megtörténik. De ez az, amit tényleg nem lehet kiszámítani. Úgy értem, hogy a férfiakat. Mivel már hittem azt, hogy nekünk talán mégsincs közös utunk tovább és együtt, valahogy letettem róla, de végül máshogy alakult. 2013-ban, karácsonyi vásáron éppen Bécsben andalogtunk, amikor egyszercsak a párom beráncigált egy ékszerüzletbe és megkérdezte, melyik gyűrűt szeretném. Nem volt apelláta. Annyira váratlanul ért, hogy csak arra emlékszem tisztán, rettenetesen zavarba jöttem.
GW: Szerintem ilyen egy férfi, amikor biztosra akar menni és azt szeretné,hogy IGEN legyen a válasz!
E: Lehetséges. Én ezt akkor úgy éltem meg, hogy gyakorlatilag azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány. Néhány nap volt, míg valóban felfogtam, természetesen a barátaink addig-addig faggattak, míg erről beszélve nekem is leesett, hogy ez valóban megtörtént és ez azt jelenti, hogy itt valóban esküvő lesz. Hogy valóban döntött a párom és elköteleződött mellettem.
GW: Mennyire követed a szíved szavát az életben?
E: Nagyon. Nekem nagyon sokszor nincsenek is rágódásaim, hanem egyszerűen érzem, mi és hogyan történik. Hiszek abban, hogy a dolgok nem véletlenül csak úgy megtörténnek velünk, hanem azokat mi hozzuk létre. Éppen ezért a készülődés folyamán sokszor gondoltam arra, hogy minden úgy legyen, hogy az örömöt és jó érzést okozzon, A választásoknál is erre figyeltem, mi az ami mosolyt csal az arcomra?! Igazán nem tudtam volna elmagyarázni, hogy mit, miért ..... egyszerűen, csak a belső hangomra figyeltem és ez segített döntenem. Azért meg kell valljam, volt olyan, hogy a körülöttem levők elnyomták ezt a hangot és kicsit később, mikor már ketten voltunk, könnyebb volt meghallani, de a legtöbbször még időben minden alakítható volt. Talán nem véletlen, hogy egy évig terveztük az esküvőt. Én hiszek a számmisztikában, így a számmisztika segítségét is igénybe vettük a nagy nap kitűzésénél, mert ez egy olyan hitrendszer, ami segít nekem eligazodni a láthatatlan dolgok rendszerében.
GW: Mi volt az első dolog, amivel a készülődést elkezdted?
E: (mosolyog) Kiválasztottam az esküvőszervezőmet. Ez több okból is szükségszerű volt: egyrészt tudtam, hogy a sok szervezéssel egyedül nem biztos hogy megbirkózom, másrészt azért a mi korosztályunkban már nem egykönnyen kapacitálhatóak régi barátok, akik már régóta házasságban, felnőtt gyerekekkel élnek, hogy végighallgassák az én vívódásaimat az esküvővel kapcsolatban. Milyen legyen a ruha, milyen legyen a cipő és a többi. Szükségem volt egy támaszra, akivel mindent azonnal megbeszélhetek. Téged egy TV-műsorban láttalak meg, és mint mindenben az életem során, egyből jött a belső hang: ez az, vele szeretnék felkészülni az esküvőmre. És persze, így lett.
GW: Lakberendezőként dolgozol, így egészen különleges érzéked van a terek látásához, a színekhez. Ez inspirált minket a közös munka során is, beszélnél erről is az olvasóknak?
E: Igen, az biztos, hogy a munkámból kifolyólag, ahol nagyon sokat foglalkozom a színek működésével, elsődleges eszköz volt a megfelelő színek kiválasztása. Türkizkék, pink, lila, és ezek különböző kombinációja. Azt tapasztalom, hogy az én színlátásom egészen eltér attól, amit a nagy átlag képvisel: nekem hatalmas különbségek vannak egy ezüst, egy arany, egy platina szín között. Ezt sokan nehezen értik meg, mivel nem látják a részleteket. És ugye mindig a részletekben rejlik a lényeg. Pl. a cipőm során addig mentem, amíg a cipőtervező meg nem értette, hogy én platina színű cipőre vágyom. Szerencsére Vágó Réka cipőtervező értette és látta is a különbséget, így lett egy csodálatos esküvői cipőm tőle, ahol a platina és a türkizkék találkozik egymással, diszkréten.
A színek, amire felépítettük az esküvői dekorációt, egészen különlegesen működtek együtt. Elegáns esküvőre vágytunk, mert azt éreztük, nekünk ez a világunk, ebben teljesedünk ki. Mindig is arra vágytunk, hogy választékos és ízléses legyen a környezetünk, amiben élünk, ez jelent meg az esküvőszervezés során is.
A ruhánál is nagyon fontos volt a színválasztás, nem mindegy, hogy fehér, pasztell, törtfehér, mert minden színnel más hatást érsz el. Végül egy olyan ruhát választottam, amit a Daalarna márka megalapítója, Benes Anita tervezett meg, teljesen személyreszabottan. Életem végéig ott fogom őrizni a szekrényemben, ebben biztos vagyok.
GW: Mi volt a legemlékezetesebb pillanat számodra?
E: Egyértelműen a templomi szertartás. Nemcsak azért, mert a Bazilikában tartottuk az esküvőt, hanem azért is, mert én, aki nem tartottam hívő embernek magamat, pontosabban hiszek egy felsőbb erőben, akit sokféleképpen nevezhetünk, de a jelenlétét, az áhitatot, azt hiszem addig a napig, nem ismertem...
Nem tartom tehát magam vallásosnak, a szó hagyományos értelmében. Inkább azt mondom hiszek. Hiszek abban, hogy minden értünk van, azért, hogy boldogak legyünk, annyira amennyire csak hagyjuk, hogy ez így legyen. Mi több, Mi tehetünk arról, hogy ez így legyen. Már a próbán is meglepődtem, hogy ez a tér milyen hatással van rám, mennyire lenyűgöz, bár soha nem álmodtam egyházi szertartásról. De itt rájöttem, hogy ennek itt és így kellett lennie.
És aztán eljött az esküvő napja és csak esett. És az ég szürke volt. És én csak arra gondoltam, hogy csak addig, amíg besétálok a Bazilikába, át a téren, csak addig süssön a nap, legalább egy picit. És én már örökké boldog leszek tőle...És aztán, ahogy megjelentem a téren, ami tele volt nyüzsgő és hömpölygő turisták tömegével, és a fiamba karoltam, aki felvezetett és átadott a férjemnek, akkor az történt, hogy a tömegen átsétálva először halványan, aztán nagyon erősen felsütött a nap. Mire a lépcső tetejére értem, glóriába foglalt minket, kettőnket az én édes nagyfiammal. Egészen különleges pillanat volt. A mai napig bepárásodik tőle a szemem. Ilyen különleges atmoszférában kimondani az igent... határozottan életem nagy napja volt és boldog vagyok, hogy megtörténhetett.
GW: Kevés menyasszony mondhatja el magáról, hogy egy Maserati várja a szertartás végén a Bazilika téren...
E: Valóban, bár nekem először fogalmam sem volt, hogy ez valóban nekem szánt ajándék. Mindenki ámuldozott, de én az IGEN hatása alatt voltam, így még nem is fogtam fel igazán, habár “a Tied” többször is elhangzott. De talán látszódott a szememben az értetlenség, mert többször kellett hangosan elmondani, hogy "ez már tényleg a Tied". És nemcsak egy útra a Marriott felé, aminek a báltermében később az esküvői bulit tartottuk.
De valójában, másnap reggel, amikor a szálló garázsában beindítottam és felbőgött a motor, én pedig rémülten kaptam le a hangra a lábam a kuplungról, mert azt hittem én nyomtam túl erősen a gázt... Nyugodtan lehet mosolyogni! Mit szépítsem, megrémültem a garázs csendjében vízhangzó, egész mélyen brummogó hangra.
Azt hiszem sokan alig hitték, hiszik el, hogy van ilyen. Én is alig hittem el, pedig ez velem történt meg.
GW: És mi volt a legjópofább ötlet, ami ha eszedbe jut, azóta is megmosolygtat Téged?
E: Egyértelműen a riksa-út! A násznépet gyönyörűen dekorált riksákkal vittük át a Marriott Hotel báltermébe, mindenki nagyon élvezte!
GW: Mit tanácsolsz a jövő menyasszonyainak, akik még csak most köteleződnek el?
E: A legfontosabb, hogy engedjék meg maguknak az érzést, hogy egy teljes napig, egyszer az életükben, csak róluk szóljon minden. Hogy készüljenek fel az egész alkalomra, valóban, lélekben.
Én az egész szervezés alatt mást sem tettem, csak lelkileg készítettem fel magamat egy új korszakra, egy új életre, amiben a kettőnk energiája valóban eggyé vált. Természetesen van mögöttünk jópár izgalmas év, ami miatt a mi esküvőnk valóban rendhagyóbbra sikeredhetett. Nálunk nem volt menyaszony tánc, helyette a fiammal táncolni, elképesztő érzés volt, sosem feledem.
Emellett ennyi év után az ember máshogy látja a dolgokat, máshogy értékeli az IGEN-t. De akkor is, ha nincs két ember mögött egy évtized, akkor is fel lehet készülni, tudatosan, várni, elképzelni azt, ami még az esküvőnél is fontosabb végső soron: a működőképes közös élet. Természetesen mindettől függetlenül életem egyik legboldogabb napja volt az a nap, utána fél évig lebegtem a föld felett. A férjem még jobban a tenyerén hordoz, mint előtte. Hálás vagyok, hogy ez a mese velünk megtörténhetett.
fotó: Jaksa Tímea
