Az a gondolat fogalmazódott meg bennem, hogy egy leendő menyasszonynak leghitelesebben egy rutinos menyasszony tud igazán segíteni azzal, hogy elmeséli a saját történetét, a saját élményét, természetesen a saját esküvőjével kapcsolatban. Ezért új sorozatot indítok a blogon és mostantól, rendszer nélküli gyakorisággal, de ígérem, hogy mégis rendszeresen fognak felbukkanni olyan megélések, melyeket akár esküvői memoárnak is lehet majd tekinteni. Fogadjátok sok szeretettel Gráf Jennifer, alias Eperke történetét, akinek az esküvőjét 2015. őszén segítettem megszervezni. Meséljen helyettem ő, a kérdéseket pusztán azért tettem fel neki, hogy valamiféle keretet adjak a beszélgetésnek. Mert ez közös élmény, hiszen jelen voltam, szinte minden fontos pillanatát megélhettem...
GW: Néhány szót magadról: te egészség vonalon válaszottál hivatást magadnak, megosztanád az olvasókkal, hogy mivel is foglalkozol pontosan?
GJ: Az én életem sokkal messzebbről indult, minthogy tudatosan az egészséggel foglalkozzam, de az tény, hogy a családomban már kisgyerekkortól kezdve központi szerepet kapott az egészséges életmód és ezzel kapcsolatosan a táplálkozás. Igazi aranykorszak volt a nagymama veteményeséből frissen fejtett zöldborsót szemezni, az almafánkról szakajtott almát rágcsálni...Szó szerint szerelmes lettem a friss kerti almánkba, hamar vizualizáltam, hogy friss és jó zöldséget, gyümölcsöt enni az egyenlő az egészségbe harapni jelenséggel. Nem Magyarországon születtem, hanem az Egyesült Államokban, ott nyilván előrébb járnak ezen a téren, így nekem szerencsém is volt: már egészen kiskoromtól kezdve tudatos lehettem abban, hogy vitamint adni a szervezetemnek sokkal jobb, mint napi szinten fánkot majszolni...
Bár eltiltva semmilyen élelmiszertől nem voltam, de a családi példamutatás az a legerősebb fegyver, egyszerűen ez az egészségtudatos gondolkodás a részemmé vált. Olyannyira, hogy vannak például gimnazista koromból olyan csoportképek, amikor mindenki kólával vagy pattogatott kukoricával szerepel a képen, csak az én fejemet takarja el egy hatalmas, piros alma, amibe éppen beleharaptam a kattintás pillanatában...
Ez nyilván hozzájárult ahhoz, hogy végül a Tütü Lébár és Kávézó kommunikációs vezetője, valamint a Napsugár Életház tulajdonosa lettem. Valójában rögös út volt: közgazdászként végeztem kommunikációs szakon, az emberekkel való szervezkedés, kapcsolattartás mindig is benne volt a hétköznapjaimban.Volt rádióműsorom a megboldogult Rádio Café-nál, ahol angol nyelven vezettem expatoknak szóló műsort. Érdekes, hogy szinte kivétel nélkül olyan itt élő külföldiekkel találkoztam, akik ún. Love Refugee -kent telepedtek le, vagyis azért, mert egy szép magyar nő örökre elrabolta a szívüket..
Dolgoztam a Funzine magazinnál, mint sales vezető, ezzel a munkával is a nálunk élő külföldieknek segítettem információhoz jutni. Innen az út egy rendkívül munkás és szinte minden energiát felemésztő időszak után egy böjttáborba vezetett.
Ekkor jött a megvilágosodás: olyan életet szeretnék, ahol mindazt, ami kiskorom óta ivódott belém, azt összeköthetném azzal, hogy segítek másoknak is egészségesebb és kiegyensúlyozottabb életet élni. Így az én életem is más minőséget kapott: valóban emberközeli létezést és maszk nélküli kapcsolatok kialakítását...Ebben a világban, ahol most vagyok, nincs manír, nincs állandó megfelelési kényszerem, egyszerűen csak önmagam lehetek. De ez hosszú út volt, tele buktatókkal, amiket meg kellett ahhoz élnem, hogy most kétségek nélkül tudjam: itt vagyok és most vagyok a helyemen.
GW: Az esküvődön is nagy szerepet kapott a hivatásod és az egészségtudatod. De mielőtt erről mesélnél, megosztanád az olvasókkal, hogyan történt a leánykérés?
GJ: (mosolyog) Nálunk ez valóban meglepetés volt. Mire Péter, a párom megkérte a kezemet, már 10 éve voltunk együtt és addigra már olyan sokszor hittem azt, hogy most biztosan meg fogja kérni a kezemet, hogy mire valóban eljött a pillanat, én gyakorlatilag már letettem róla...Van az úgy, biztosan ismered az érzést, hogy tudod, na most, na most, és aztán a nagy semmi. Kiábrándult várakozás, készenlét után, a lánykérés előtti utolsó közös utazásunk Portugáliába vezetett. A 2 hetes nyaralás alatt végig arra tréningeltem magamat, hogy bármelyik pillanatban jöhet a kérdés. De nem jött. Ezért a hazautazás napján gyakorlatilag feketébe öltöztem és a szállodai szobában a mellékhelyiségben pityeregtem és nagyon sajnáltam magamat, elkönyveltem, hogy ez akkor már ezek szerint örökre így marad. Letettem a nagy fehér királykisasszonyruháról, és egy hatalmas napszemüvegben, kis fekete ruhában és durcásan kivonultam a bérelt autóig, ahol a párom már vigyorogva várt. Elindultunk a reptérre, én nagyjából szótlanul ültem mellette. Majd amikor a reptér felé kellett volna fordulni, egy hatalmas balkanyarral másik irányt választotta és felvitt Lisszabon tetejére, ahol térdre borult és úgy kérte meg a kezemet, hogy gyakorlatilag állva tapsoltak a vadidegen turisták. A hazafelé út örömpezsgőzéssel telt, két transzfer között végig bőgve röhögtem, az utastársaink legnagyobb örömére. De ez így volt jó, és azóta is szívmelengető, ha belegondolok az egészbe...
GW: Miért választottál esküvőszervezőt a nagy napra? Természetesen én ennek a választásnak hihetetlenül örültem, de miért gondoltad azt, hogy rám valóban szükségetek lehet?
GJ: Nem tudom, ki mennyire tudatos horoszkóp szinten, de mivel mi a párommal mindketten Mérlegek vagyunk, emiatt a magánéletünkre abszolút jellemző, hogy mindig úszunk mindenben. Tele vagyunk kérdésekkel,vacilálás minden döntés előtt, ezért amikor a leánykérés után a barátnőimmel leültem, ők mondták, hogy Jenny, szó sem lehet róla, hogy az esküvődet te szervezed egyedül. Így végülis úgy döntöttünk Péterrel, hogy keresünk egy határozott, de türelmet ismerő embert, aki gatyába ráz és kézben tartja azokat a dolgokat, amik nekünk kollektíven nem mennek.
A Green Wedding esküvői irányt Amerikából már ismertem valamelyest, de több barátnőm is ajánlotta, közöttük Mautner Zsófi szakács és gasztroblogger, akinek nagyon-nagyon adok a véleményére. Aztán eljött a személyes találkozó és megérkezett a jól ismert kiegyensúlyozottság érzés. Innen tudtam, hogy ezt szeretném választani, hiszen a zsigereimben éreztem: biztonságban leszünk, ha a Te irányításod alapján szervezzük az esküvőnket. Megvolt a szimpátia, működött a kémia.
A férjem ráadásul kivonta magát az egész folyamatból, habár a végső döntésekben mindig benne volt. Erre nagyon nagy szükségünk volt, mert Péter munkája egyszerűen nem engedte volna meg, hogy többet vállaljon a feladatokból. Ráadásul az egész rekord-gyorsasággal zajlódott le: 2015. tavaszán vágunk bele és 2015. szeptemberében már túl is voltunk az egészen. Igazi last minute esküvő volt, ha lehet ilyet mondani, mert ilyen rövid idő alatt összehozni a mi extra kéréseinket, amik az általában megszokott esküvői protokoll nélkül működtek, azt hiszem ez igazán nagy kihívás volt mindannyiunk számára.
GW: Mitől lett ez a nap igazán személyes számotokra?
GJ: Belevittük magunkat, az életünket, még a becéző szavainkat is...Pétert ezer éve egy mandulaműtét alkalmával ismertem meg, onnantól ő még a telefonomban is "Mandula" becenévvel szerepel. Szerintem a legtöbb barátunknak is csak az esküvőn esett le, hogy ő valójában Péter. Ennek ellentételezéseként, én valamiért Eperke lettem. Éppen ezért elegáns, de mégis zöldellő esküvőt szerettünk volna, és arra vágytunk, hogy a Mandula-Eper vonal mindenben jelenjen meg: meghívó, dekoráció, menüsor. Itt ráadásul 2 féle menüsort választottunk, hogy azért mindenki találjon benne olyat, amivel azonosulni tud. Így volt egy férfiasabb, testesebb és egy nőiesebb, könnyedebb menü. A desszertben pedig könnyűszerrel jelent meg az eperpüré, és a mennyegzői tortában a mandula.
A helyszínt is ennek megfelelően választottuk: kicsit elegáns, kicsit zöld, friss és a régit újragondolni tudó és akaró. A Larus étterem pont ilyen volt. A Larus séfje tényleg nagyon eltalálta, mitől lesz valami egyszerre esküvői, mégis fine dining, mégis klasszikus és emellett mégis nagyon személyreszóló.
Úgy voltunk vele, hogy mi bevállaljuk magunkat az esküvőnkön is: nem is aggódtunk azon, hogy mi történik, ha elhagyjuk a klasszikus ételeket. Inkább arra vágytunk, hogy ezen az egyszeri és különleges alkalommal valami egészen új dolgot tudjunk mutatni a vendégeinknek.
GW: Melyik részét vártad az esküvőnek leginkább és miért?
GJ: A templomi részét vártam a leginkább. Van egy kimondottan konzervatív oldala a személyiségemnek, és arra vágytam, hogy az oltár és a Jóisten, a szeretteim és a barátaim előtt mondhassam ki felelősséggel, hogy igen, vállalom: Ő lesz életem párja. Ez jelentette a legnagyobb élményt és éppen ezért ezt is vártam a legjobban. Tökéletesnek szerettem volna ezt az alkalmat, de a kezdetekkor úgy tűnt, hogy egy nagyon fontos dolgot, nevezetesen azt, hogy apukám kísérjen az oltárhoz, nem tudjuk majd megoldani. Édesapámnak ugyanis a közelmúltban volt egy térdműtétje, ami miatt nagyon úgy tűnt, pont ő nem tud majd résztvenni az oltár elé kísérésemben. Édesapám volt életem első nagy szerelme, ha szabad ilyet mondani, bár ezt a lányok, akiknek jó a kapcsolatuk az édesapjukkal könnyűszerrel meg szokták érteni....Ezért mérhetetlenül csalódott voltam az elején, hogy pont ő nem tud majd részt venni ebben az egészben...Hála azonban az esküvőszervezőnk leleményességének, megoldódott ez is, és bár a teljes sétában nem tudott részt venni, de a döntő pillanatnál, amikor egy apa átadja a stafétát a vőlegénynek, ott jelen volt teljes mellszélességgel.
GW: És mitől tartottál leginkább az esküvő előtt?
GJ: Alapvetően én nem vagyok egy könnyed személyiség. Vidám alaptermészetű vagyok, de azért sokat rágom magam dolgokon, mert maximalista vagyok és ezúttal sem volt másként. Nagyon izgultam azon, hogy minden tökéletes legyen, hogy sikerüljön elfogadnom, ez a nap valóban rólunk szól, mi leszünk a főszereplők és ennek megfelelően tudjam átadni magam az érzésnek. Hercegnő szerettem volna lenni, de úgy, hogy ne legyenek bennem görcsös érzések.
És éppen ezért, ha valaki ilyen típusú személyiség, mint én, akkor különösen ajánlom, hogy kérjen fel egy esküvőszervezőt, aki segít eligazodni az esküvőszervezés világában. Tévhitnek tartom, hogy egy esküvőszervező luxust jelentene. Igen, megvan mindenkinek a munkadíja, ebben az esetben is, cserébe nem egyedül kell kialkudni az árakat, nem vaktában lövöldözöl, hogy biztosan jó alvállalkozóval készül-e a dekor, nem kell 100 helyszínt megnézned, ahol segítség nélkül azonnal tripla árakat mondanak az éttermek és még sorolhatnám...Ráadásul megfizethetetlen az az érzés, hogy tudod, minden sínen van, kényelmesen hátradőlhetsz, mert van valaki, aki ebben az időszakban végig tartja a frontot helyetted és megy előre, mint valamiféle faltörő kos.
Nekem olyan volt az egész, mintha valaki az ölelő karjában tartott volna. Akkor fogtam fel először, hogy jé, tényleg menyasszony vagyok és hogy ez mennyire, piszokul jó érzés, amikor az első napot töltöttük együtt Green Wedding színekben, és jött a divattervező, jött a dekoros, mentünk a helyszínre és mindenhol úgy lettem bemutatva: ő Jennifer, a menyasszony. Akkor döbbentem rá, hogy ez nem egy projekt, ez nem egy feladat, hanem egy csodálatos élmény, amit az utolsó percéig élvezni kell....
GW: A menüsoron és a szimbolikájában végig használt becéző szavakon kívül miért gondolod még rendhagyónak az esküvődet?
GJ: Nekem az egész gyerekkorom és a mostani lakhelyem is a XII. kerülethez kötődik. Amerika után ez is volt a gyermekkorom színhelye. Itt nőttem fel, minden zegzugát ismerem. Éppen ezért a zugligeti kápolnában esküdni, a Larus-ban megtartani az esküvőt, emellett már csak egyetlen igazán különleges dolog jöhetett: libegőzni egyet menyasszonyi ruhában, a férjemmel. Ez volt az a kérés, amiről az elejétől azt gondoltam, na ez biztosan nem fog összejönni. Hálisten, hogy nem az én hitrendszeremen múlt kizárólag, mert akkor lehet, hogy tényleg sohasem élem meg, milyen az hófehér ruhában, 10 cm magassarkú cipőben ellibegni a Normafához, és a város tetején megcsókolni egymást. Sikerült és életem felejthetetlen pillanata lesz örökre. Ez tényleg rólunk szólt, senki más nem volt ott, csak mi ketten és a fotósunk. Különleges alkalom, ahol ketten együtt, utoljára, még a nagy buli előtt megmutattuk magunkat a világ tetején.
GW: Milyen tanácsot adnál azoknak, akik most tervezik az esküvőjüket?
GJ: Ne adjanak le az álmaikból, az amit TE megálmodtál, az valósuljon meg. Nem kell kompromisszumokat kötni, mert ma már olyan a világ, hogy bármit, amit kigondolsz ezen a téren, azt el fogja fogadni a környezeted. Nincs csúnya menyasszony, cserébe van kukacoskodó rokon, anyós, bármi.
De ez rólatok szól, ez a ti álmotok. És ami nagyon fontos: az esküvő előtti napot és pillanatokat, érdemes már csak magatokra, vagy akár a pároddal együtt egymásra szánni. A saját életem szerint fontosnak tartott dolgokat tettem meg utolsó nap: elmentem meditálni és jógázni, igyekeztem minden bizonytalanságot elengedni és ráhangolódni egyfajta stresszmentes ellazultságra. Sok alvás persze nem volt...de frissen, kipihenten és magabiztosan, szerelmesen ébredtem. Ezt kívánom minden menyasszonynak, hogy így élhessék meg ezt az érzést.
.
